2017. április 30., vasárnap

Viszlát, Kenéz Andrea!


Kenéz Andrea bírónőnek április 30-ával szűnik meg munkaviszonya a Fővárosi Törvényszéken. Ez alkalomból köszönünk el tőle, mert mégiscsak illik elbúcsúzni attól az embertől, akivel az elmúlt 6 évben több, mint 120 tárgyalási napot töltöttünk együtt, és kölcsönösen sokat gondoltunk egymásra.

Amikor az ember fia/lánya először kerül börtönbe, a sok megrázó új élmény mellett szembesül azzal a helyzettel, hogy hogyan is illik bent elköszönni? Mert köszönni mégiscsak kell, hisz kultúremberek vagyunk, akkor is kell, ha a börtönőrünkről van szó. Amikor először kifut az ember száján a megszokott „Viszontlátásra!”, visszahőköl, hogy azt azért mégsem. Aztán választunk valami más, a jövőre nézve kevésbé baljóslatú köszönési formát.

A Kenéz Andreával töltött tárgyalási napok egyike sem olyan élmény, amit újból átélnénk, inkább elfelejtenénk az egészet, de nem tudjuk. Azért nem tudjuk, mert ezeknek a napoknak a hatását jelenleg is minden pillanatban a bőrünkön érezzük, és talán 5, 8, 10 vagy 13 év múlva is érezni fogjuk.

Úgy tartják, akiknek félbemaradt, elintézetlen dolguk van egymással, azok találkoznak még az életben, hogy rendbe tegyék a dolgokat.  Kenéz Andreával ilyen elintézetlen dolgunk van, nemcsak a vádlottaknak, hanem a vádlottak hozzátartozóinak, 2-3 éves gyerekeknek, kamaszoknak, feleségeknek és barátnőknek, szülőknek és jóbarátoknak. Mindannyian tele vagyunk kérdésekkel, vagy nem is kérdésekkel, hanem egy nagy kérdéssel, hogy „Miért?”. Nem értjük, hogyan lehet az, hogy több mint 120 tárgyalási napon keresztül Kenéz Andrea hallgatta a védekezésünket, figyelt a szavunkra (mert figyelt, ez nem vitatható), és mégsem vett figyelembe azokból semmit?

Úgyhogy „Viszlát Kenéz Andrea!” azután, hogy megszólalt a lelkiismerete, és mi végre választ kaphatunk.

(budahazy.org)