2017. március 15., szerda

Tiszteletadás március 15-én


Március 15-én a Batthyány-örökmécsesnél emlékeztünk meg a hazánkért életüket és szabadságukat áldozó hazafiakról és politikai üldözöttekről.




A rendezvényen felszólalt Budaházy Edda, Bertha Szilvia és Tián Pál, valamint szavalatokkal közreműködött Kassai-Kaszás Imre színművész. A házi őrizetben lévő Budaházy György üzenetét is meghallgattuk, amelyet alább közlünk Bertha Szilvia beszédével együtt.



Tiszteletünket főhajtással és koszorúk elhelyezésével fejeztük ki. A Hunnia koszorúját a rendezvény kitalálói és megszervezői, Sikolya Krisztina és Apáthy István helyezték el, az Értünk Értetek nevében Bertha Szilvia és Kassai-Kaszás Imre koszorúzott, a rendezvényen díszőrséget álló Magyar Nemzeti Gárga szintén főhajtással és koszorú elhelyezésével rótta le tiszteletét.



Köszönjük mindenkinek, aki részt vett a rendezvényen, köszönjük a támogatást és a szervezésben tanúsított önzetlen segítséget!



Budaházy György üzenete a Batthyány-örökmécsesnél. 

Szabadság kedves honfitársak, bajtársak és sorstársak és vádlott társak, hazafiak és honleányok, tisztelt egybegyűltek!

Szimbolikus ez a hely. A budapesti Szabadság tér és környéke helyén állt 100 évig a Habsburg elnyomás szimbóluma, az a II. József által építtetett tüzérlaktanya, az úgynevezett Újépület, melyet Pest Bastille-jának neveztek.
Sok magyar szabadsághőst börtönöztek be vagy végeztek ki itt! Ahol most állnak, ez a hely a kaszárnya udvarán volt akkor. Ezen a helyen lövette agyon Batthyány Lajost, Magyarország első szabadon választott miniszterelnökét Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy a pest-budai katonai kerület szabadságharc utáni parancsnoka!
A szabadságharcosok sorsa nem könnyű a történelemben, a magyaroké meg különösen nem az. Ha elbukik a küzdelmük, akkor az elnyomó gyilkolja le, veti hosszú rabságra vagy üldözi őket a végtelenségig. Ha meg az elnyomó rendszer bukik meg, akkor meg rendre megjelennek a harcokban addig sehol nem látott gyáva karrierlovagok, akik viszont féltékenységből igyekeznek az igazi szabadságharcosokat félreállítani.
Így a szabadsághősnek csak egy esélye van a túlélésre. Ha egyesíti magában a harcost és az államférfit. Ki tudja vívni a diadalt, és a győzelem után nem pihen meg, hanem kezébe veszi az irányítást és nem engedi, hogy a gazemberek, a sunyi, számító alakok félrevigyék a szent ügyet. Magyarország akkor lesz újra nagy, ha egy ilyen ember az élére tud kerülni egyszer megint.
Persze még az elbukott szabadságküzdelmeknek is meg van mindig a szerényebb eredménye. ’48-nak a dualizmus, ’56-nak a gulyáskommunizmus, vagy éppen ’2006-nak a nemzeti együttműködés rendszere. Az ilyen rendszerek, tartva az újabb lázadástól, mindig megvalósítanak valamennyit a szabadságharcosok céljaiból, így mindent összevetve a nemzet hosszútávon még az ilyen vesztes harcon is nyer, és ez jó!
Hajtsunk hát fejet hős elődeink előtt, akik nagyszerű bátor tetteikkel utat mutattak nekünk és hitet adnak, hogy mindig érdemes küzdeni a jó ügyért!
Reméljük, hogy a jövőben már nem lesznek újabb szabadságharcos mártírjaink.
Én mindenesetre nem szeretnék magamnak egy ilyen emlékhelyet.



Bertha Szilvia beszéde

Kedves Barátaim!

Szabadság és hatalom, vajon a kettő szükségszerűen szemben áll egymással?
Ez csak attól függ, hogy milyen szabadságról, és milyen hatalomról beszélünk. A szabadság önző, hedonista, egyéni szabadság, vagy közös, egyetemes, isteni. A hatalomnak pedig mi az alapja: félelem, vagy bizalom? Gyűlölet, vagy megértés? Versengés, vagy együttműködés?
Március 15-e a magyarság számára a szabadság szimbóluma. Ezen a napon erre a nemzeti értékre emlékezünk, ezt őrizzük és éltetjük tovább évről évre azáltal, hogy felemlegetjük, mit jelentett 1848-49-ben, és milyen óriási áldozatokat hoztak érte tízezrek, százezrek.
A szabadság nem mást jelentett, mint a saját döntéseink meghozatalának a lehetőségét. A 12 pont megvalósításnak lehetőségét. A döntés szabadságának kivívását, mikor függetlenül más népek akaratától, érdekétől, azok kérését jószándékkal megfontolva, de mindig a haza javára értékelve irányítjuk nemzetünk és hazánk sorsát. ’48-49-ben egy rövid időre ismét sikerült olyan hatalmat építenie a magyarságnak, amely a bizalmon, a megértésen, és az együttműködésen alapult!
A világtörténelem, a nemzet történelme, és az egyes ember életének történése is sokszor ismétli önmagát. Lényegét tekintve ugyanolyan helyzetek alakulnak ki, újra és újra. Miért? Mert valamit még nem tanultunk meg. Még nem sikerült a probléma valódi megoldására rálelnünk.
Hányszor küzdöttünk a szabadságért mi magyarok? Hányszor áldozták ismert nagyjaink és ismeretlen hőseink tíz- és százezer számra életüket a szabadság eszméjének oltárán? Apák és anyák, fiak és leányok.
Hányszor és hányan sínylődtek éveket igaztalanul, valódi elkövetett bűn nélkül börtönben pusztán azért, mert a félelemre, gyűlöletre, versengésre épülő hatalom tartott tőlük!
Évszázadok, évezredek óta az ilyen hatalomban lévők azok, akik félnek, akik elnyomnak, akik elveszejtik a haza fiait, lányait.  Elítélnek, meghurcolnak, kivégeznek kit fizikailag, kit egzisztenciálisan, erkölcsileg, lelkileg. És mindig ott van a kollaboráns igazságszolgáltatás! Mindig vannak bírók, ügyészek, akik a nevüket is adják ehhez.
A Batthyány elleni koholt vádakat Hegyesy Péter királyi ügyész állította össze. A haditörvényszék a bécsi udvar nyomására halálra is ítélte, de az uralkodó kegyelmébe ajánlotta. Minden szabadságért folyó harcunknak megvoltak a maga koncepciós perei, áldozatai és túlélői.
Mi is meg tudnánk nevezni a 2006-os események következményeként a mai napig tartó megtorlás áldozatait, a koncepciós eljárásokat, a királyi ügyészt, és a kollaboráns törvényszéket, az elnyomókat kiszolgáló bírókat. A hazafiak elleni koncepciós perek, de a korrupciós, a devizahiteles perek kapcsán az egész bírói testületről feltehetjük a kérdést: vajon kinek, minek a nyomása alatt áll a független magyar igazságszolgáltatás? Politikai nyomás alatt? Gazdasági nyomás alatt? Hogy a jó erkölcs nem nyomja őket, az biztos!
Lássuk be, ha már önállóan képtelen megtalálni az igazságot, akkor azt bánnánk a legkevésbé, ha egy nemzeti, emberi hatalom nyomása alatt állnának… Majd kiderül.
Kérdés, hogy mikor lesz egy olyan kormányunk, amelyik visszaállítja a kommunista megtorlások idején eltörölt szabályt, miszerint a bírók teljes vagyonukkal, személyes előmenetelükkel és büntetőjogilag is felelnek a bizonyítottan vétkesen rossz ítéletükért? Majd az a kormány, amelyik ezt meg meri tenni, az elmondhatja, hogy a szabadságot és függetlenséget szolgálja!
Mert ma bárhogy döntsön egy bíró, bármi derüljön is ki a vétkességéről egy ítélet, egy eljárás kapcsán, SOHA NINCS FELELŐSSÉGREVONÁS! SOHA NINCS VALÓDI KÖVETKEZMÉNYE! Ezt láthatjuk a Hunnia per kapcsán is!
Az elnyomó hatalom az, amelyik a saját, öncélú szabadságát szolgálja: bármit megtehessenek, amit gátlástalan és erkölcstelen személyük akar.
1848-ban Habsburgok volt a neve az elnyomó hatalomnak. Ez legalább egy egyértelmű helyzet volt, mindenki tudta, mert látható, intézményes formában zajlott az elnyomás. Ma kinél van ez a hatalom? Segítsetek, ma mi a neve azoknak, akik félnek a hazafiaktól, ezért elveszejtik őket? Hogy határozzuk meg őket, hogy azonosítsuk őket? Hol vannak ők?
Ilyen tragikomikus helyzet még nem volt a magyar történelemben, hogy az ország vezető döntéshozói együtt sajnálkoznak a néppel a hazaszerető fiatalok koncepciós bírósági ítéletén! Akkor, kinél is az igazi hatalom?
Akkor kik azok a homályos, megfoghatatlan elnyomók, akik a kormányon lévőknél is nagyobb hatalommal bírnak felettünk, a mi hazánkban, és élet-halál urai?
Az ország minden szintű vezetőinek a feladata és felelőssége, hogy maguk közül kidolgozzák ezeket az janus arcú, sokszor a szabadság, mint betűk hangsora mögé bújó elnyomókat! Mert ezek ott vannak a politikában, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, és mindenhol, lent és fent! Ameddig az ő akaratuk érvényesülhet, addig ők vannak hatalmon! És nincs szabadság!
Honnan ismerjük meg őket? Nem arról, amit mondanak, hanem arról, ahogy viselkednek. Hogy sosem úgy élnek, mint amit másoktól elvárnak. Miközben mások felé mindig kritikát fogalmaznak meg, maguk felé megértést várnak el.
Az elnyomók közé tartozik az, aki a szabadságot hangoztatja, de mások szabadságának két lábbal tiprása árán valósítaná meg azt. Saját szabadságáért mindenki másét elveszi.
Nem, barátaim, a cél nem szentesíti az eszközt. Az eszköz minősíti a célt, megmutatja annak valódi arcát!
Elnyomó az, aki a meglévő szabadságával nem épít, hanem rombol. Mások eredményeit, lehetőségeit, egzisztenciáját, emberi kapcsolatait, lelkét, szellemét, egészségét. Ami neki nincs, másoknak se legyen. Ha mégis van, akkor inkább megszerzi, ellopja, hogy az övé legyen!
Elnyomó az, aki mindenkit gyűlöl és pusztít, aki nem vele van azonos véleményen.
Elnyomó az, aki él a szabadságával, de az ezzel járó következményeket másokra akarja hárítani. Azokra, akiknek nincs akkora szabadságfoka, hogy megvédjék magukat.
És mindig megmagyarázza, hogy neki miért jár a következmények nélküliség! Mert a többséghez tartozik. Vagy, mert a kisebbséghez. Mert van pénze. Mert nincs pénze. Lényegtelen. Mert az elnyomó léte abban mutatkozik meg, hogy nem vállalja a felelősséget saját magáért, a döntéseiért, a tetteiért. Sem kisemberként, sem nagyemberként! Mindig más a hibás!
Mondhatjátok, hogy az elsoroltak alapvető emberi gyengeségek. Igen. Kérdés, kiben mennyire kerekednek felül. Mennyire ezek a meghatározói életének. Hogy vajon az ilyen emberek jellemzően ideológiák, eszmék, vallási irányzatok mentén szerveződtek-e a történelem során mindig is? Mindenki döntse el maga.
És emlékezzünk, hányan használták és használják közülük a szabadság eszméjét, apák és anyák, fiúk és lányok áldozatát a maguk személyes hasznára? Hatalomszerzésre. Vagyonszerzésre. Ismertség megszerzésére.
Mit kell hát megtanulnunk ebből az újra és újra ismétlődő helyzetből, hogy végre valóban szabad nemzet, szabad ország, szabad emberek legyünk?
Megérteni, mi a valódi szabadság.
A szabadság az, amikor nem a külső elvárások által diktált megfelelési kényszer, nem a félelem, nem elnyomás uralja kisember és nagyember döntéseit. Helyette a mindennapi és a kiemelt ország-vezetői döntések során, az ember és a nemzetközösség, egymással harmóniában, alapvető belső értékeiket valósíthatják meg. Ennek során akár az egyes ember, akár az ország, önként mond le olyan megoldásokról, amellyel mások szabadságát úgy csorbítaná, amelyet maga sem tűrne. Így éri el, hogy ő nem teremt konfliktushelyzetet, nem válik agresszorrá. De másoknak sem hagyja, hogy úgy csorbítsák meg szabadságát, ahogyan ő sosem tenné velük.
Egy szabad ember, és egy szabad nemzet nem verseng, nem legyőzni akar másokat. Magával foglalkozik, de a közös jobbért önként együttműködik, szabadsága megőrzése mellett.
A valódi szabadságban mindenki annyival él, amennyinek a következményeit is vállalja, tudva, hogy a másik szabadsága is pont akkora érték, mint az övé. Mással csak olyat tesz, amit magának is kíván. Ez a felelősség vállalása! Én ilyen szabadságot kívánok magyar hazámnak, és minden egyes magyar embernek!

Amilyenek egymással vagyunk, olyanná tesszük a Hazánkat!
Talpra magyar, hí a haza!

(Bertha Szilvia – ÉRTÜNK ÉRTETEK)

Molinó és szórólapozás az állami ünnepségen és a Jobbik rendezvényén


Rendezvényünk előtt részt vettünk a Magyar Nemzeti Múzeum előtt megrendezett állami rendezvényen, ahol molinóval és szórólapokkal hívtuk fel a jelenlévők figyelmét a Budaházy-ügy igazságtalanságaira. Az állami rendezvényre gyülekező hallgatóság szívesen fogadta a szórólapokat, és úgy tűnt, magáról a Budaházy-ügyről ia a többségük már hallott. Kifejezetten érdeklődő és együttérző hozzáállással találkoztunk.



Ugyanez mondható el a Jobbik rendezvényén résztvevőkről, ahol szintén molinókkal és szórólapokkal tájékoztattuk az érdeklődőket ügyünk azon részleteiről, amelyek kevésbé ismertek, de pontosan rávilágítanak a jogi és erkölcsi visszásságokra. Felhívtuk a figyelmet arra is, mi az, amit bárki megtehet ügyünk igazságosabb alakulása érdekében.



(budahazy.org)